Összezárva, I. fejezet

an alternative beginning

domestic-fluff-humor

szereplők: Sherlock Holmes, John Watson, Greg Lestrade, Sally, Anderson

tömören: John túl lovagias, Lestrade túl kedves, Sherlock pedig... túlságosan önmaga. 

Alakulhatott volna jobban is a helyzet, de... 24 órát bárki mellett túl lehet élni, ugye?

John majdnem felhorkantott ahogy egyre több ember áramlott be a pubba. Randy, az egyik volt bajtársa a szűnni nem akaró rémálmai ellen javasolta, hogy lefekvés előtt igyon meg pár pint sört, és a módszer gyakorlatba ültetését John egészen addig élvezte is, amíg ki nem derült, hogy az általa kinézett csendesnek és kellemesnek tűnő hely esténként sokkal népszerűbb, mint gondolta. Ezzel a nyugodt, csendes sörözésének annyi is volt, ami még nem is lett volna olyan nagy baj, de lassacskán túl sokan voltak a pubban, ráadásul ő balga módon a bárpulthoz ült le, ahol állandóan söröskorsókkal hadonásztak a feje felett, és a helyzet kezdte kikezdeni az idegeit. Annak külön örült, hogy senki sem próbált szóba elegyedni vele, és úgy gondolta legjobb lesz, ha megissza a sörét és lelép. Egy fiatalabb lány huppant a mellette lévő üres bárszékbe. John idegesen pillantott rá, remélvén, hogy nem kell vele kínos beszélgetést folytatnia, de amikor meglátta lány űzött tekintetét valamiféle szimpátiát érzett az irányába. Ekkor a tömegből kivált egy magas, sötét arcú férfi, akiről John 2 méterről érezte az alkoholszagot és hátulról átkarolta a lányt. A nő arcát megcsapta a férfi alkoholos lehelete, ahogyan az közelebb hajolt és a fülébe duruzsolt.
- Megmondtam, hogy hagyj békén Cooper! Tartsd be amit ígértél! Menj el! - mondta a lány magabiztos hangon, miután nagy nehezen kiküzdötte magát a kéretlen ölelésből, és szembefordult az ex-ével. John érezte a kettejük között növekvő feszültséget, de valószínűleg nem avatkozott volna közbe, ha ekkor a férfi nem szorítja a lányt a bárpulthoz. John felpattant és megköszörülte a torkát.
- Elnézést, Uram, de azt hiszem a hölgy azt kérte Öntől, hogy távozzon – mondta udvariasan John, de közben próbált minél fenyegetőbbnek látszani. A férfi felé fordult, fenyegetően végigmérte, majd az arca olyan kifejezést öltött, ami egy lexikonban kimerítette volna a kocsmai verekedés előjelei című fejezetet. Ez persze az ex-katona figyelmét sem kerülte el, így kutatni kezdett a fejében egy olyan stratégia után, ami működne a nála magasabb ellenfél ellen, a fájós lába ellenére is. Ekkor a férfi ökle előrelendült és épphogy csak ki tudta kerülni az ütést. Szerencsére a reflexei ugyan olyan jók voltak, mint mielőtt leszerelt. Ezt persze ellenfele nem tudta, és mikor John feje helyett a levegőt találta el, a lendülete tovább vitte és John kihasználva az alkalmat megragadta a felsőtesténél fogva és a válla felett átfordítva hanyatt a földre dobta. Johnnak ekkor tűnt fel, hogy egész pofás kis tömeg alakult ki körülöttük. Megpróbált odébb furakodni, hogy minél hamarabb eltűnhessen, de ekkor egy kéz megragadta a bokáját és elszabadult a pokol.

Sherlock az újonnan bérelt lakásának nappalijában feküdt, és látszólag a plafont bámulva dünnyögött magában. Igazából az elmepalotájának drog által felerősített képeiben volt elmerülve, ügy nélkül jobb dolga nem volt. A drog, amit használt nagyon szűk körben volt ismert, furcsa mellékhatásai miatt kevesen használták, de pont ezek tették érdekessé Sherlock számára. Ahogy szortírozta az agyából törlendő és a megtartandó tényeket, egyszer csak pittyogást hallott. Először figyelmen kívül akarta hagyni, de közvetlenül a feje alól jött, és csak nem akart abbamaradni, így átfordult a hasára hogy megnézze, mi adhat ki ilyen irritáló hangot. Hát persze. A laptop. Gondolnia kellett volna rá, de nem emlékezett rá, hogy ide rakta volna. Biztos véletlenül ezt is kitörölte valami más érdektelen laptoppal kapcsolatos emlékkel együtt. Összevont szemöldökkel nézett a laptopra, majd felnyitotta. Az információk darabokban jutottak el az agyáig: E-mail. Lestrade. Ügy. Utóbbitól Sherlock adrenalin-szintje rögtön megemelkedett, és már tudott eléggé koncentrálni, hogy a részleteket is felfogja. Ezután diadalittas üvöltéssel felugrott és olyan arccal mint amilyet egy ötéves vág karácsonykor, kiviharzott a lakásból. Mrs. Hudson-nak igaza volt, Sherlocknak tényleg csak egy jó kis gyilkosságra volt szüksége. És most meg is kapta.

Lestrade felügyelő fáradtan nyitott be a kihallgató szobába. Az asztal túloldalán egy alacsony, szőke férfi ült, a pulóvere több helyen el volt szakadva, és az arcán található számos zúzódás közül az egyikre egy adag fagyasztott borsót szorított, amit valaki előzékenyen kölcsönadott neki. Nem, nem volt elég arra a napra egy megoldhatatlan gyilkosság és Sherlock randalírozása a tetthelyen, még egy rohadt kocsmai verekedést is a nyakába varrnak! Elege volt már ebből a napból, legszívesebben elviharzott volna, de ehelyett mély sóhajjal leült és fellapozta a gyanúsított aktáját. Mondhatni meghökkent mikor beleolvasott. Nem ezt várta a férfitól aki a szemtanúk szerint az egyik kezdeményezője volt a verekedésnek. Felnézett és ez alkalommal jobban megvizsgálta, nem csak a sebeit nézte és máris jobban érezte magát. Ez a John Watson rendes, őszinte fickónak tűnt, talán végre valaki el tudja rendesen mondani, hogy mi az isten történt, ő meg lezárhatja az ügyet és aznapra hazamehet. Persze utána még ki kell hallgatnia az összes többi szemtanút… de ezzel majd egy kiadós alvás után foglalkozik, most elég ha ezt megoldja.

- Lestrade felügyelő vagyok és én vezetem a kihallgatást. Tehát Ön Dr. John Hamish Watson?
A férfi rábólintott.
- Figyeljen ide, ön rendes embernek tűnik, igazából a legnormálisabbnak azok közül akiket ma kihallgattam, szóval el tudná mondani röviden, a saját szavaival, hogy hogyan tört ki a verekedés? – mondta a férfinek és megeresztett egy bátorító mosolyt.
- Természetesen, felügyelő – felelte John kissé idegesen. – A bárpultnál ültem és a mellettem lévő székbe leült egy lány, akihez odament egy részeg fickó, valami Cooper, azt hiszem az exe lehetett, aki nem tudott túllépni rajta. Aztán erőszakoskodni kezdett vele, én ekkor mondtam neki, hogy hagyja békén a hölgyet, ő erre láthatóan mérges lett, (De még mennyire láthatóan, gondolta John) és megpróbált megütni, közben egy kisebb tömeg gyűlt körénk, és innen, ha mondhatom ezt, minden a tömegverekedések általános forgatókönyve szerint ment.
- Értem. – bólintott Lestrade felnézve a jegyzeteiből. – Köszönöm az együttműködését.
Most már igazán szimpatikusnak találta John Watsont, olyan embernek akit mindenki első látásra megkedvel. Kacaghatnékja támadt a gondolatra, hogy ő a gyanúsított, holott a katonaorvos jobb ember, mint némelyek, akik vele együtt dolgoznak a Yard-on.
- Elnézést, Lestrade felügyelő?
- Szólítson csak Greg-nek.
A felügyelő magát is meglepte a válasszal, John pedig láthatóan meghökkent.
- Rendben, Greg, meg tudná nekem mondani, hogy mikor mehetek el? Nem igazán szeretném itt tölteni az éjszakát.
- Igazán sajnálom, de még nem engedhetem el. 24 órás őrizetre mindenképp benn kell tartanunk, azután viszont elmehet, ha addigra sikerül kihallgatnunk a tanúkat.
John úgy döntött nem sértődik meg a felügyelő szavain, úgy látta rajta, hogy tényleg sajnálja amit mondania kell, inkább hagyta, hogy a felügyelő kivezesse a kihallgató szobából.
- Anderson! Van még szabad cellánk?
John összerezzent, ahogy a felügyelő átüvöltött a feje fölött.
- Nincs, Uram! Majdnem mindenhol a verekedés résztvevői vannak.
- Majdnem? – kérdezte Lestrade felvont szemöldökkel. Semmi kedve nem volt Johnt egy cellába rakni olyanokkal, akik a helyszínen voltak.
- A hangyás – felelt Anderson helyett az éppen besétáló Sally. Összekulcsolt kézzel nekidőlt a falnak és lesújtó pillantást mért főnökére, aki ezt elegánsan figyelmen kívül hagyva bólintott.
- Rendben. Kérem jöjjön velem John.

Lestrade nem zavartatta magát hiába sugározta Sally tekintete a munkáltatójának épelméjűségében való erős kételkedését, és elvezette az egyre jobban aggódó katonaorvost.

John megtorpant. A Lestrade felügyelő irányába érzett szimpátiája akkora léket kapott mint a Titanic mikor meglátta vadonatúj cellatársát. A hangyás megszólítás után nem számított sok jóra, de amit látott nem volt túl bíztató. A cella jobb sarkában ült, vékony alakját szinte elnyelte szövetkabátja, mellkasához felhúzott lábait karjaival átkulcsolva dülöngélt és közben sötétkék sáljának sarkát csócsálva motyogott magában. A katonaorvos első pillantásra visszaeső drogosnak nézte volna, azonban a ruházata és a fényes, fekete haja nem illett a képbe. Akárhogy is, valahogy nem igen tetszett neki a gondolat, hogy vele kell töltenie az elkövetkezendő 24 órát. Vagy az hogy egyáltalán itt kell töltenie.
- Ummm…. Felügyelő? – kérdezte bizonytalanul, nem tudván hogy mondhatná meg, hogy esetleg jobban örülne egy józanabb fogolytársnak. Sherlock felkapta a fejét az idegen hangra, kitágult pupillájú zöldeskék szemével néhány pillanatra elkapta John tekintetét, majd végigmérte az újonnan érkezetteket. Szilánkokban fogta fel a látottakat, de láthatóan megütötték az ingerküszöbét, mert a hirtelen a vérébe áramló adrenalintól egy pillanat alatt megélénkült. Simán, már-már atletikusan álló helyzetbe ugrott, néhány energikus mozdulattal leporolta magát, majd hátát a cella falának vetve kérdő pillantást vetett Lestrade-ra.
- Komolyan?
A felügyelő elővette a meg egy szó és meghalsz típusú sötét nézését, majd egy sóhaj formájában kiadta a benne felgyülemlett feszültséget, és fáradt hangon szólalt meg:
- Sherlock, könyörgöm, viselkedj.
Bekísérte az újonnan érkezettet a cellába, és fényesebb reggelben reménykedve távozott. John még nézett utána egy darabig, majd figyelme újdonsült cellatársának felhúzott szemöldökére irányult.
- Kezdhetem?